Második

Hey!

Igen igen, megint egy rövid rész lett, de úgy szerettem volna írni, hogy az izgalmasabb részeket hosszabbra és eseménydúsabbra teszem, egybe. Mivel a harmadik részig előre írtam, így nem igazán szeretném bővíteni mert akkor a következőt is kell, ami szintén kicsit rövidke lesz, de ne csüggedjetek mert higgyétek el, egyre hosszabb és hosszabbak lesznek a részek! Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat, remélem ez is kap valamennyit illetve még mindig nagyon-nagyon örülnék egy építő megjegyzésnek is, hisz anélkül, hogy nem tudom mi a rossz benne nem tudok javítani! PS.: Köszönöm  két feliratkozót is, remélem bővülünk és egy nagy illuzionista családdá alakulunk Fallen városában:) Jó olvasást és jövőhéten hozom is a következőt! xx  

_________________________________________________________________________________

" Milyen bolondok vagyunk mindannyian. (...) Hát igen, azok vagyunk. Akár a gyerekek. Úgy teszünk, mintha az élet valóságos volna és számítana... holott az élet nem más, mint az egyik Nagy Illúzió."

Legalább háromszor dörzsölöm meg szememet; Az agyam nem képes felfogni a jelenséget. Ellie, mi volt a kávédban? Kérdőn vizslatom a mellettem teljes komolysággal álló férfit, vagyis várom a megfelelő magyarázatot erre az egész szituációra. Percekkel később Ő is rám pillant, megvillogtatja tökéletes fogsorát, majd felszólal.

- Annyira megilletődött vagy.

- Gondolod?! Még is mi ez? Vagy esküszöm, én kezdek bedilizni, és képzelődni, hogy lassan a fél karod is eltűnik a semmibe - nevetek fel keserűen. - Azért egy rövidke magyarázatot mégis érdemelnék, nem gondolod?

- Sok mindenről nem tudsz, vagyis szinte semmiről. Azt gondolod, teljes mértékben ismersz, de nem.

- Nem értelek - vonom meg a vállamat aggódva.

- Az, amit mondani szeretnék, talán egy kicsit furcsán fog hangzani. Az egész világ egy illúzió. Sosem gondolkodtál azon, hogy vajon létezik-e egy másik univerzum, egy másik élet a földön? - dönti játékosan oldalra fejét.

- Nem vagyok az a fajta, aki ezeken gondolkozik.

- Amit most láttál, az egy valóságos illúzió. Ahova benyúltam, az egy másik világba átvezető út. Engedd, hogy megmutassam - nyújtja ki kezét -, mert elég nehéz lenne elmagyarázni - vigyorog.

Hezitálok pár percet, majd a kíváncsiságom felülmúl, s egyéb félelmeimet elzsugorítja. Lassan, meggondolva lépked előre a semmibe, magával húzva engem is. A szememet vészesen gyorsan hunyom le, nem tudom, mire számítsak. Vajon milyen világról hadovált nekem, vajon kik vannak ott? Nem szabadott volna belemennem ebbe az egészbe. Gondolatsoraimat egy erős rázkódás szakítja félbe, majd mikor kinyitom szememet Harry aggódó tekintetével találom szembe magamat.

- Hé, Ellie minden rendben? - simít végig orcámon. Őszintén? Teljes mértékben sokkolva vagyok a látottaktól, az új információktól. Te jó ég, most léptem át egy másik "univerzumba", és egyszerűen csak állok, mint egy megkötött szobor.

- Jól vagyok, csak egy kicsit elgondolkoztam - hámozom le kezét arcomról, míg körbe tekintek.

Nem is olyan csúf egy világ. A környezet családias, ámbár kicsit szokatlan a sok fém szín és tábor szag. Két fiatal lány mászkál csupán a szabad téren, hogy egy másik sátorba térhessenek. Mindkettőjükön egy egyszerű, fakószürke topp, illetve fekete csőnadrág van. A nap alig süt be az apró menedékek közé, viszont az a kis fény is pont elég, ami visszatükröződik. Pár pillanatig csak nézek körbe, talán többször is elismétlem a tettet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez igaz. Ahogyan fordítanám vissza tekintetemet a mellettem várakozó fiúra, valamiben még is csak megakad figyelmem. Annak a lánynak tényleg tűz van a tenyerében? Vagy megint hallucinálok?

- Oké, szép és jó ez az egész, de nem lehetne vissza menni a valóságba? Kicsit frusztráló ilyen... emberekkel talán? egy helyen lenni. És fogalmam sincs arról, hogy mi ez az egész szituáció. Valamit beadtál nekem a tudtom nélkül?

- Nem is érdekel az egész sztori erről az egész dologról? - kérdezi.

- Idegesít, hogy egy ilyen helyen vagyok, ne haragudj. Idő kell, hogy felfogjam ezt az egészet és szeretném ha a döntésemet elfogadnád, és ha szabad... akkor most hazamennék  - vonom meg a vállamat.

- Miből gondolod, hogy a ki-be járkálás a két univerzum között olyan gyorsan megy? - rázza meg fejét értetlenül - Csak öt percet kérek az idődből, amíg ezt elmagyarázom, aztán rajtad áll a döntés, hogy hova mész - ragadja meg kezemet és kérlelően tekint rám. Tudom, hogy nincs más választásom azonkívül, hogy vele menjek, így követem őt a közelebbi farönkhöz, majd leülünk.

- Nos, a szüleim éltek itt, mígnem valami háború tört ki a valóság és a képzelet között. Oké, talán egy kicsit abszurdnak tűnik ez az egész sztori, de valóban történt ilyen. Szóval, anyu elvitt engem Holmesba, hogy megvédjen a csatától, míg apám itt maradt, hogy segítse a Devolinokat. Igen, így hívják a fajtánkat, de mindegy is. Amikor találtunk egy megfelelő házat, beköltöztünk oda és úgy éltük az életünket, ahogy a normális emberek. Iskolába jártam, anyu munkahelyet talált, teljes mértékben hozzászoktatott az emberi élethez. Ha nagyon őszinte akarok lenni, egy mondatot se mondott erről az egész illúziós dologról - nevet fel -. Mikor már 15 éves lehettem, anyu rájött, hogy itt az ideje elmagyarázni ezt az egészet, hogy ez nem csak egy kitaláció, egy tündérmese, amit a gyerekeknek mesélnek. Mivel tudtam, hogy nagy bajt okozna, ha elmesélném az egész ismertségemnek ezt a dolgot, így neked se mondtam el semmit. De, azt hiszem pont most volt itt az ideje.

- Miért pont most? Tudod te mennyi év telt el ezidáig? Azóta felnőttünk Harry, és nem is ez a " legnagyobb probléma " - rajzolok idézőjeleket a levegőbe -, hanem az, hogy szinte az egész kapcsolatunkat egy hazugság burkolta. Mégis mit gondoltál? Csak úgy rábólintok, és örülni fogok, mint majom a farkának, hogy egy ilyen Devolin barátja vagyok? - nevetek fel mélyről.

- Tudtam, hogy így fogsz rá reagálni; hogy nem fogod felfogni ennek az egésznek a lényegét - túr bele kissé hosszú fürtjeibe - Csak egy kicsit próbáld meg megérteni ezeket az embereket itt, engem. Nem ítélhetsz csak úgy el, csak mert egy picit más vagyok.

- Nem tudom mit kéne gondolnom, talán egy kis időre van szükségem, hogy megemésszem ezt az egészet. De leginkább az érdekelne engem, hogy mit is takar a Devolin? - érdeklődök.

- A devolinok[1] azok, akik olyan természetfeletti adottsággal rendelkeznek, amiket eddig a kutatók se találtak. Vagyis, mindenki, aki itt van, rendelkezik valamivel, amit csak Ő tud irányítani. Vannak Evoknák[2], Ők azok, akik újdonsült illuzionisták, majd jönnek a Devo-k[3], akik már elsajátították tehetségüket, majd vannak a legrangosabbak, a Devolinok.

- Te melyikhez tartozol? - suttogom, és bár lenne még annyi időm, hogy azt a sok megválaszolatlan kérdést feltegyem.

- Devo. Jelenleg függőben van a rangsorolásom - mosolyog - Viszont, ha gondolod, bemutatom a barátaimat - ajánlja fel.

- Mennem kéne. Mármint, nem lelépni akarok egy semmit mondó indokkal, de Jase biztosan tűkön ül, hogy hol lehetek. Igaz, még csak negyed óra telhetett el amióta idejöttünk, és ez szinte semmi de … - vakarom meg a tarkómat – Ígérem, senkinek se fogok szólni erről az egészről. Ha pedig időd engedi, akkor mesélhetnél még magadról, az itteni életedről. Egyre kíváncsibb lettem ezekre a képességekre, főleg a tiedre, adonisz - használom régi jelzőjét, mire csak egy aprócska mosollyal reagál.

Miután pár perc csend is eltelt, lassan felállok a rönkről, majd odasétálok, ahonnan beléptünk. Két - három lépést teszek, mire Harry keze erősen fűződik vékony karom köré. Hirtelen kapom vissza tekintetemet rá; arca sajnálatot, bocsánatkérést sugároz.

- Valami baj van? Miért nem engedsz? - húzom fel szemöldökömet.

- Annyira sajnálom. De muszáj volt - magyarázkodik.

- Mégis mit? Kérlek érthetően beszélj, mert nekem ez túl gyors - vigyorgok, majd újból elfordulok, s átlépek azon a bizonyos láthatatlan falon.

Ahogyan előre pislogok a semmibe - szó szerint - a levegő torkomba akad. A szívem majd' kidobban helyéről, míg a tenyerem izzadni kezd, s talpam úgy égett, mintha forró kavicsokon pihenne. Ellie, ne pánikolj. Hiába nyugtatom magamat, csak még jobban realizálom, hogy ez a hely, ahol állok már nem az, ami percekkel ezelőtt volt. A gyönyörű, zöld erdő már nem a régi, a családias házak elkerítve vannak, némelyik már fémmel összekovácsolt kis barikád. A föld néhol berepedezett, de van ahol nagyobb rés is van. Kicsit lépkedek előrébb, s hallom, ahogyan a kőmartalékok ropognak cipőm alatt.

- Mi ez? - üvöltök hátrafelé, oda ahol Harry meghúzza magát - Hol vagyok? - ragadom meg pólója szegélyét, s érzem végig folyni orcámon azt a makacs, kövér könnycseppet.

- Sajnálom - ennyi, amit mondani tud. De hangjából és tekintetéből kifolyólag tudom, hogy valamiben sántikál.

Tudom, hogy többet is tud arról, hogy mi folyik itt.

[1][2][3] Bővebb információkat találsz a Kislexikon menüben.