2015. október 11., vasárnap

Hatodik

“ Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?”

“ A múltad; Te vagy Savannah “
Szavai visszhangként zengnek a már így is zűrzavaros elmémben. Vajon mi vár még rám? Milyen titkok? Félek, hogy minden szó, ami hangot ad magának, csupán egy hazugság része lesz. Nincs senki, akiben bízzak, még a legjobb barátomban sem; mert biztos vagyok benne, hogy Ő igenis tudott erről az egészről, csak gyáva volt bevallani. Inkább meghagyta másnak a piszkos munkát.
- A láttak és hallottak után sem hiszel nekem, mert félsz - állapítja meg Troy pár perc elteltével - Próbálj meg hinni nekem.
- Nem tudok. Nem tudom kiben bízhatok. Szinte minden szót hazugságnak hallok már.
- Azt gondolod, befolyásoltam az elmédet? - dönti játékosan oldalra fejét.
- Talán igen, talán nem - vonok egyszerűen vállat; de nem hazudok, mert egyik felem azt súgja igaz, a másik meg azt, hogy nem.
Elmélkedve vakarja meg borostás állát, azon gondolkozva, mivel bizonyíthatná még, hogy igazat beszél. Nem kérem rá, hogy még többet mutasson, csak kell még egy kis idő a dolgok megemésztésére.
- Azt mondtad, lehet nekem is kérdésem - emlékeztetem szinte suttogva, miközben a padlóra meredek.
- Lehet. – bólint.
- Mi történt a valóságban? Mi történt a családommal és a barátaimmal? Milyen módon tűntem el? Azt hiszik ho… - túlságosan is hadarok.
- Nem azt mondtam, hogy egy rakat kérdést tegyél fel - szakít félbe, pont az egyik fontos gondolatmenetem közepette - Nos, először is foglaljunk helyet - mutat az asztal felé.
- Így is tökéletes. – makacskodom.
- Rendben. Először is, a valóságban eltelt öt év. Ezt Harry is említette. Másodszor, ez idő alatt történt egy háború. Terroristák és katonák lepték el az országot. Amióta új elnök lett, minden rosszra fordult.
- A családom és a barátaim? Velük mi a helyzet?- térek a következő kérdésemre, s mielőtt választ adna, drámaian felsóhajt.
- Nem tudom pontosan. Nem tudom, hogy élnek-e vagy megölték-e őket. Ha előre gondolkodtak, valahol elbújtak. – megrémiszt, hogy még ő sem tud erről semmit. Elvégre valami főnökféleség lenne, vagy nem?
- Látni szeretném, hogyan hagytam el Őket – akadékoskodok. Próbálj meg nyugodt maradni, Ellie. Nyugodj meg.
Troy némán lépked újból elém, majd halkan motyogni kezd. “ Engedd, hogy megmutassam ”
Aprót bólintok, majd két tenyerét újból halántékomhoz simítja, szempárja elszürkül.
„- Szívem? - kérdezi Jase, miközben behajol a konyha ajtón - Fogtunk pár halat. Nem is mondtad, hogy apukád ilyen jó horgász - csodálkozik, majd homlokon puszil.
- Régen volt közös programunk, utoljára kilenc éves lehettem, mikor horgásztam - nevetek, ahogy az utolsó bögrét is a helyére teszem.
- Illetve, azt üzente még, hogy a hétvégén vár minket anyukáddal egy vacsorára. – foglal helyet a megterített asztalnál.
Mosolyogva bólintottam egyet, majd kivettem a sütőben hagyott lasagnet, amit vacsorára készítettem.
- Életemben nem csinálta még ilyet, szóval, ha nagyon rossz akkor szólj - ülök le vele szemben.
Mielőtt én is belekezdenék a vacsorámban, megvárom, míg lenyeli az első falatot. Kíváncsian fürkészem arcát bármilyen reakcióért. Még mielőtt lenyelné a falatot felpillant, majd elnevetni magát.
- Ne nézz így rám. – utasít.
- Hogy? - kérdezem ártatlanul, majd két kezemmel kitámasztom államat - Csak kíváncsi vagyok az arcodra, mikor belekóstolsz életed legrosszabb lasagnéjába.
-  Márpedig ez egész finom lett, szóval igazán nem értelek – győzköd - Istenien főzöl, és ahhoz képest, hogy ez az első alkalom, hogy ezt készítetted eléggé finom. Talán jobb is, mint amilyet anyuék csinálnak.
- Hmm rendben - vigyorgok rá bizonytalanul, majd én is belekezdek a piros tésztás ételembe.

* Hétvége *

- A szüleimhez megyek, de fogalmam sincs mit vehetnék fel - eresztettem le vállaimat lemondóan, ahogyan a hatalmas gardrób előtt tűnődtem.
- Olyan kevés ruhád van, nem csodálom - mondja szarkasztikusan, mire az egyik felakasztott sálamat gombóccá gyűröm, s hozzá dobom.
Pár perc gondolkodás után kibányáztam egy egyszerű fehér pólót és fekete nadrágot, illetve egy laza világos dzsekit, kék mintákkal.
- Piros vagy fehér? - Jase felé fordultam, miközben váltogattam a két vállfázott felsőt magam előtt.
- Fehér - adott gyors választ az ing gombolás közben.
- Mivel már így is késésben voltunk, gyorsan magamra kaptam a kiválasztott öltözéket, illetve cipőt.
            Míg bezártam a bejárati ajtót, Jase kiállt a kocsival, hogy időt nyerjünk, így már csak gyorsan kellett szednem lépteimet.
- Jobb lett volna egy kellemes ebéd - motyogtam ahogy bekötöttem az övemet - Ilyenkor nem szeretek már kimozdulni, hűvös is van és sötét.
Jase nem válaszolt szavaimra, csak gyújtást adott a kocsira, s elindult.
Az út fele csendesen telt el. Az út kevésbé volt forgalmas, így nyugodtan néztem a házakat.
            Kissé talán elbóbiskolhattam, mert Jase erős rázására ébredtem.
- Hé, mindjárt ott vagyunk, ébresztő - aprókat pislogva néztem rá, majd mosolyogtam, mit viszonzott is.
Nem tudom mennyi ideig meredtünk egymásra, nem tudom, hogy mi történt körülöttem addig. Az idő lelassult, akárcsak a filmekben, amikor épp egy baleset előtt lennénk. Jase hirtelen lépett a fékre; tekintete rémült volt, mint az enyém. Az út kissé vizes volt a délutáni kisebb zápor miatt, így hiába is a reflex mozdulat. Az autó lassan csúszott előre, míg jobbról egy másik közelítette meg a miénket. Bal kezemet Jase karjára fűztem, ahogyan a közeledő fények felé kaptam a fejemet.
Tehetetlenül vártuk a csapódást. Egy perc volt csupán, nem több.
- Kellj fel, édesem. Fel kell kelned - suttogta egy kétségbeesett hang, miközben a vállamat rázta - Az én hibám, az enyém - motyogta tovább.
Mindenhol vér, szilánkok. Testek. A mentésre váró nőt mentősök vették körül, akik próbáltak segíteni. Nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se csalódottságot. Mintha nem ember lennék.
- Asszonyom - teszi a nő vállára a kezét az egyik férfi - Ön az édesanyja?
Igen, az vagyok - zokogta, miközben tenyere külső felét szája elé tette.
- Sajnálom, Miss - csak ennyit mondtak, de ez a szó többet elárult bárminél. Több volt, mint magyarázat, több fájdalom volt benne, mint a kimondott mondatokban.

Váratlanul csöppenek vissza a jelenbe. Mozdulatlanul állok Troy előtt, aki aggódóan markolja vállamat. Lassan lélegzek, sőt, néha nem is veszek levegőt. Sírnék, de nem tudok. Mintha leállt volna az idő körülöttem, minden tettem lassított. Próbálok elég energiát gyűjteni arra, nem akarom kimutatni a fájdalmat, ami hirtelen rámzúdul. Óvatosan lehámozom magamról a két kezet, majd szó nélkül hátat fordítok.
- Ellie - szól utánam.
- Ne – csak ennyire telik tőlem, egy halk suttogásra, ahogy kilépek az ajtón.
Nem törődöm azzal, hogy Harry mellett is elsétálok. Nem veszek tudomást róla. Mélyeket lélegzek, s próbálom immáron gyorsítani az apró lépteimet, hogy minél előbb kint legyek a friss levegőn.
            Amint elérem a bejárati kaput, feszülten rogyok térdre, akaratlanul kiáltom el magamat. Túl sok minden gyülemlett fel bennem. Két tenyerembe csúsztatom arcomat, nem tudok gátat szabni a keserves zokogásnak. Nem érdekel, hogy ki látja, vagy ki hallja. Kizárom a külvilágot, csak magammal foglalkozok.
- Mit mondtak bent? - guggol elém Harry, majd lehámozza két tenyeremet arcomról.
- Amit te nem - álltam fel - K-kezdek elbizonytalanodni.
- Vagyis? –ráncolja szemöldökét.
- Ahj, Harry. A m-múltamat! - dadogom frusztráltan, mire értetlenül pislog fel rám - Mindent tudtál; és megint ügyesen eltitkoltad előttem.
- Nem az én dolgom volt, hogy megtudd - emelkedik fel, hogy egy szintben legyen velem. A hangja komor és mély, talán ideges is a helyzet miatt.
Próbál nyugodt maradni, de úgy tűnik ezt már nem tudja titkolni.
- Hát persze, hogy nem a Te dolgod volt. Hogyne … De kitudja mennyi minden nem a te dolgod még- keserűen nevetek, majd kikerülöm Őt - De tudod mit? Ettől fogva miért kéne hinnem neked? - torpanok meg.
Sarkon fordul, hogy utánam eredhessen, miközben drámain felsóhajt.
- Ki másban bízhatnál? Ellie, amióta itt vagy, azt hajtogatod, hogy senkiben sem bízol. Ha már bennem sem fogsz, teljesen elveszel. Ez egy idegen hely számodra, egyedül nem fog menni. Vagy a „hazugságaim” vagy semmi. De! - mutatja fel mutatóujját - Akkor ne keress meg, hogy mondjak valamit amivel elindíthatlak egy úton az igazság felé.
A következő pillanatban újból elém vág, nem törődve húzza meg lépteit, hogy minél előbb eltűnhessen látókörömből.
            Nem sietek; tudom, hogy nincs értelme. Senki sem fog várni a táborban, senki sem ismer, ahogy én sem őket. A másik pedig; inkább eltűnök amilyen hamar csak lehet, még mielőtt nagyon beilleszkednék. Visszamegyek a városba - megkeresem a családom és a barátaimat... kiderítem, hogy mi történt a valóságban. Ha más emberek eltudtak ott bújni, én miért ne tudnék? Egyszerű, mint az egyszer egy. Keresek egy fedett, eldugott - és persze nem teljesen lerombolt - házat, menedéket.  
            Fel sem tűnt, hogy a terveim szövögetése közben már a kis vízeséshez érek. Arra ugyan emlékszem, hogy direkt kerülőn mentem végig, de arra nem, hogy ez a terület is pont útba esik.
Csendesen telepedek le a partra, cipőmet lassan húzom le lábamról. A dzsekit, ami végig rajtam volt, lerázom magamról, s félredobom.
Egy stratégiára van szükségem, amivel feltűnés nélkül elhagyhatom a tábort. Nem lesz egyszerű, hisz Harry amikor teheti - és persze nem dühös - mindig rajtam tartja a szemét, Chris-szel egyetemben.
Mivel mást nem ismerek még, így egy kis segítséget sem kérhetek, hisz nem tudom, bízhatok e bennük.
A kissé vizes homokba vésem a tábor részeit, majd az erdőt és a portált. Egy kis bot segítségét használom, hogy felvázoljam a lehetséges útvonalakat.
Ha jobbra kerülöm a fő szállást és a hadi sátrat, akkor csak Thomason kell keresztül osonnom. Vagy mehetek az ellentétes irányba, keresztül az erdőn... az tovább is tarthat, mint pár perc. Pro, hogy kisebb az esély a lebukásra, kontra, hogy akár el is tévedhetek ott.
A felvázolt terveimet többször is átfirkálom, de végül feladva túrok bele kissé gubancosodó hajamba.
Sok dolog kavarog a fejemben, szinte semmire nem tudok koncentrálni. Mennék is, meg nem is.  Elsősorban jó ötletnek tűnik, hogy elhagyjam a tábort, de mielőtt kutakodni kezdenék olyasvalami után, amiről még alig tudok; érdemesebb lenne utána néznem itt pár dolognak.

---

A délután gyorsan eltelt, az időm javát a kis vízesés mellett töltöttem. Szerencsére senki sem közelítette meg a helyet, így nyugodtan gondolkodtam az elmúlt napokról.
Az éjszakák itt sokkal titokzatosabbak, így mikor a nap már kezd nyugovóra térni, nehezen, de  feltápászkodok helyemről, magamra kapom kabátomat, majd az ismertté vált ösvényhez indulok.
A sok ötletet félretéve úgy hiszem, az első, amit tennem kell, az a Harryvel való alapos beszélgetés. Mindketten túl feszültek voltunk az elmúlt napokban, kis teret hagytunk egymásnak.  Túl sok minden történt, aminek a feszültségét mind rajta vezettem le, így úgy érzem jogosnak, ha én kérek tőle bocsánatot elsőként.
Szorosan összefogom mellkasom előtt a kabátomat, míg hajamat percenként söpröm ki arcomból a feltámadó szél miatt. Lépteimet megnyújtom, hogy minél hamarabb a szálláshoz érjek.
            Az ajtót halkan zárom be magam mögött, miközben másik kezemmel a kapcsolót keresem. A ház teljesen üresnek tűnik a hatalmas sötétség miatt, így felmerül a kérdés, hogy itt vannak-e, vagy csak alszanak. A holdnak köszönhető kis fény segítségével felbotorkálok a felső szintre, egyenesen Harry szobája felé. A lámpa segítségét végül hanyagolom, nem szeretném felriasztani az egész épületet.
Ahogy megközelítem az ismerős ajtót, lassan nyitok be rajta. Ahogy számítottam rá, itt is ugyanúgy sötétség fogad, de tudván az álló lámpa helyét, halkan oda lépkedek és felkapcsolom.
- Sajnálom - motyogom, miközben Harry ijedten felém kapja a tekintetét - Gondolom nem igazán akarsz beszélni…
- Hol voltál? - kérdez vissza, nem is foglalkozva azzal, amit mondtam. Hanfja ellenkezést nem tűrő.
- A tónál, gondolkodtam. Kellett egy kis tér és idő, hogy átgondoljam a dolgokat.
Miközben dzsekimet leveszem, Harry is feltápászkodik az ágya sarkára.
- Nem tudom mi ütött belém - kétségbeesetten keresem a szavakat, amikkel kimagyarázhatnám a bolondságokat, amiket a fejéhez vágtam - Túl sok mindent tudtam meg egyszerre és…
- Ez természetes - szól közbe, majd megpaskolja a mellette lévő szabad területet - Nem neked kéne bocsánatot kérned, hanem nekem. Nem voltam elég megértő és türelmes veled szemben. Biztos nehéz ez az egész - simítja kezét tenyerembe.
- Elképzelni sem tudod, mennyire - nevetek fel kínosan, majd szabad kezemet homlokomra csúsztatom.
- Együtt könnyebb lesz - nyugtatóan rám mosolyog, miközben lassú köröket kezd rajzolgatni kézfejemre - Ígérem.
- Köszönöm - hálálkodok, ahogyan nyaka köré fonom karjaimat.
_________________________________________________________________________________

Sziasztok!
Talán hónapos késéssel, de megérkezett a hatodik rész is, ami remélem szintén elnyeri a tetszéseteket. A következőnek a fele már meg van, valószínüleg jövőhéten időben tudom már hozni!:) Köszönöm a 13 feliratkozót és az előző részhez érkezett pipákat! Véleményeknek nagyon örülnék, hogy az eddigi hat fejezetről mit gondoltok, hogy szerintetek milyen lesz a sztori - hogy képzelitek el! A szereplők menüben hamarosan frissített képeket láthattok! :) xx

2 megjegyzés:

  1. Sziia!
    Most találtam meg a blogodat és imádom. :) Nagyon ötletes és jól fogalmazol. Kíváncsian várom a folytatást. :)

    Viki^^ :*

    VálaszTörlés